Porcelánpince

Kungl György keramikus-szobrásznak a Látványtár gyűjteményébe tartozó alkotásaiból nyílt kiállítás a Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóházában. A kiállítást Wehner Tibor nyitotta meg.

KUNGL GYÖRGY
keramikus-szobrász kiállítása
Budapest,
Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóháza,
2008. december 4. - 2009. január 25.

Ha pontosak a nyilvántartásaink, akkor a Kungl György keramikus-szobrász műveit bemutató tárlat a tizenöt éves Első Magyar Látványtár 59. kiállítása. A Látványtár és a Kungl-művek összefonódása végigkíséri a tizenöt esztendős történetet: ezek a munkák már korán Vörösváry Ákos gyűjtői érdeklődésének és figyelmének fókuszába kerültek, és az évek során számos alkalommal megjelentek önálló kollekciókként, illetve a gyűjtemény egy-egy válogatásának fontos alkotóelemeként. Mert mint a többi Látványtárban őrzött munka, a Kungl-kerámiaplasztikák is különös sugárzású, különös varázzsal felruházott alkotások: olyan művek, amelyek szervesen illeszkednek a különleges szépségű, mély szellemiségű, talányokkal és furcsaságokkal éltetett műtárgyak és valamiképpen műalkotássá nemesedő egyszerű tárgyak együttesébe.

A Látványtár Kungl-kollekciója most két, a Spengler-Somlói-gyűjteményben őrzött alkotással kiegészülve a korábbi kiállítások sorozata által teremtett tradíció szellemében, mint kiállítás is önálló műalkotásként, szellemi-esztétikai produktumként jelenik meg, olyan jelenségként, amelyben nagyon fontos szerepe van a helynek, a környezetnek, a tér adottságainak és jellegzetességeinek, és annak a kapcsolatrendszernek, ahogy e környezetbe, e térbe a művek illeszkednek. Ahogy megteremtődik egyfajta egység. Kiemelt jelentőségűek az illesztő elemek, a kiegészítő, a műveket új kontextusokba helyező rekvizitumok – megannyi tényező érzékeny együttjátszása révén jön létre az az egyedi, egyszeri, megismételhetetlen aura, amely a korábbi Látványtár-kiállítások jellemzője volt, és amely ezt a tárlatot is élteti. Mindemellett meg kell emlékeznünk arról is, hogy Kungl-művek nem először szerepelnek itt, a Lajos utcai Kiállítóházban, és arról is, hogy a Szabadsajtó úti Budapest Galéria már több Kungl-vernissage színtere volt –, ám a Látványtár most először ad átfogó áttekintést a művész korai, kezdeti alkotóperiódusáról. Ha a művek keletkezési évszámait is sorra vesszük, akkor regisztrálhatjuk, hogy a New York, New York 1988-as, az Új barázda 1989-es, a Vízóraakna és az Amerikai nagykövetség Rómában, valamint a Garibaldi ágyúja lő 1991-es keletkezésű mázas porcelánplasztika, és ezeknél is néhány évvel még korábbiak a James Dean anti-nipp szobrok, amelyeket első alkalommal 1986-ban, egy szentendrei kiállításon mutatott be a művész. E tárlat kapcsán világított rá Dippold Pál, hogy Kungl György 1955. szeptember 19-én született, s az amerikai ikon, James Dean ezen a napon vásárolta meg azt a szédítő, 150 mérföldes sebességgel száguldó ezüstszürke – ma úgy mondjuk: ezüstmetál – Porsche Spydert, amellyel tizenegy nappal később a halálba száguldott. A különös alak-idézések, a furcsa architektúrák, a városrészletek, a műszaki objektumok, a motoros kapa, az elsütött ágyú már – és húsz-huszonöt év múltán még mindig – tárgyválasztásával, tematikájával is meglep, s ez a kerámiaművészettől és szobrászattól is idegen világ egy különleges, egyedi, a dombormű és a körplasztika között finoman egyensúlyozó plasztikai formarend létrehozásának, létrejöttének indukátora. Az önkényes méretváltások, a meglepő arányrendszerek, az alakok, a dolgok, a tárgyak egymáshoz kapcsolódása, a formák torzulásai, a formákat hangsúlyozó, plasztikussá emelő színek furcsaságai végül mégis valamifajta diszharmonikus rendet teremtenek. Másfél évtizeddel ezelőtt, akkortájt, amikor a Látványtár alapításának ötlete felmerült, azt jegyezhettük fel e munkákról, hogy bennük „A szobrászat, a kerámiaművészet, a tárgyformálás és a festői látásmód és eszközhasználat határai el- és összemosódnak, a funkciók és szerepek egymásba olvadnak. A szobrászi mű hideg-rideg tárggyá alakul, a hűvös tárgy ürességgel telített dísz szerepében tetszeleg, s az öntelt dísz tartalmakkal dúsított szoborként lép fel, hogy aztán illuzionisztikus, térhatású képként próbálhassuk meg értelmezni. Az eszközök és a hatások, a kifejezések és megjelenítések, az életterek és műéletterek kibogozhatatlan együtteséből hol ez, hol az az összetevő emelkedik ki, villan elő, hogy aztán átadja a helyét valami másnak. És ha a Kungl-művekhez való közeledésünk során idáig jutottunk, akkor rádöbbenhetünk: a jelekkel, a jelzésekkel, a jelképekkel, a szimbolikus, metaforikus elemekkel, vonatkozásokkal még nem is foglalkoztunk. A formai komplexitással adekvát, árnyalt, szövevényes jelentésvilág jelenlétének magyarázata látszólag egyszerű: a nyolcvanas évek Magyarországát a valóság és az illúzióik sajátos elegye, a tények és a látszatok közötti szakadék könnyed szökkenésekkel való semlegesítése, a mélység és a felület, a lényeg és a felesleg felcserélhetősége jellemezte. Ez volt a lényege, működésének alapja. Itt a hősök összementek, de zsugorodottságukban is nagynak próbáltak látszani: ez az akarás, ez az erőlködés ihlette talán a Kungl-alkotta miniatürizált monumentumokat, ez a kényszeredett jelentéktelenség ripacskodott a silány díszletek között. És ha feltesszük a kérdést: alapvetően milyen ez az eklektikájából egységet teremtő művészet – ironikus, parodisztikus, álpátosszal terhes, groteszk? –– akkor megkerülve a dilemmát, inkább csak azt mondhatjuk: fájdalmasan szemlélődő.”

Nos hát, ha a múlt század nyolcvanas és a kilencvenes éveiben született műveket a kényszeredett jelentéktelenség silány díszletek közötti ripacskodásának visszatükröztetéseiként minősítettük, akkor napjaink szemszögéből, a jelennel szembesítve, a gyorsan múló idő faggatózásaira válaszokat keresve ugyan miként interpretálhatnánk ezeket az alkotásokat? A kiüresedettség változatlanságának mini-emlékműveiként? Vagy csupán az állandósulni látszó fájdalmas szemlélődés szomorú, szomorkás, letargikus, zárványszerű mű-dokumentumaiként? Vagy olyan művekként, amelyek elevensége nem csillapodik, amelyek magas esztétikai régiókba emelkedő aktualitása nem kopik meg, s amelyek újra meg újra új jelentésköröket nyitnak meg előttünk? Hát ez itt a kérdés, hát ezek itt azok a kérdések, amelyekre a művészet, e műegyüttes révén megpróbálhatunk válaszokat kreálni. A kérdésekre és a válaszokra azért van elengedhetetlenül szükségünk, mert az ún. valóság rendre csak hallgat.

Wehner Tibor