A diszeli "Fekecs" avagy Stankovics malom története
A Tapolcai-medence a Balaton-öböl helyén kialakult, vulkanikus bazalthegyektől övezett síkság; karsztvízforrásai a Tapolcától északra elterülő mészkő- és dolomithátságokból erednek. A Lesence-, Világos-, Viszló-, Tapolca- és Eger-patak közül a leghosszabb és egyben legbővebb vizű patak az utóbbi volt. A Pula melletti Kinder-tó táján található forrástól a Balatonig vezető nagy kanyonvölgyben csak Vígándpetend és Gyulakeszi között harmincnál is több, lisztre őrlő és deszkametsző malmot építettek. Bár Kapolcson üzemelt a legtöbb (11) malom, de a XIX. század végi források, és a megmaradt épületek alapján Diszel sem volt kisebb jelentőségű. Határában, Hegyesdtől lefelé 8 malom, illetve vashámor működött, melyek közül hat, ha romosan is, de többé-kevésbé átvészelte a XX. századot.
A Stankovics malom történetére vonatkozó adatokhoz csakis ragadványneve – "fekecs" – segítségével juthatunk, amely alapján feltételezhető, hogy ezen a helyen már évszázadokkal korábban üzemelt vízimalom. Az Eger-víz patakon – melyet több írásban Eger folyónak, vagy Egregynek neveztek, s amely nevét a folyót szegélyező éger fákról, és ligetekről kapta – a XIII. századtól folyamatosan említenek diszeli vízimalmokat, melyek részben a nagybirtokos, részben a nemesi családok birtokában voltak. 1286-ban a Bogát-Radvány nemzetségbeli Sándor comes nővérei gyermekeit örökségük fejében itteni földjeivel és egy malommal kárpótolta. A nemzetség leszármazottja, jelesül Dobi Péter birtokait 1409-ben elzálogosította Halápi Fekecsnek, aki 1424-ben már Dobi örököseivel pereskedett a birtokok tulajdonjogáért. 1634-ben a Fekecs malom örök ára – a hozzá tartozó réttel és szántóval együtt – 320 forint volt. Tulajdonosai nevét nem ismerjük – a XVI. századtól például birtokos volt itt a Gyulaffy család, Choron András és János, Bakics Péter, Magyar Bálint, majd a karthauziakat követő veszprémi püspökség, az Esterházy-család, nem is beszélve a számtalan, diszeli előnevű egytelkes, közbirtokos nemesről.
Bárki is volt a birtokos, jövedelmét a szőlő- és gabonatermesztés mellett a malmok haszna biztosította. A legelső ismert tulajdonos Szüts Géza volt, aki 1905-ben készíttetett helyszínrajzot a „fekecs” malom átalakítási tervéhez. Az oklevelet nemcsak ő, a mérnök és a szakértő, hanem Stankovics György molnármester is aláírta, akit nem sokkal később, 1911-ben már tulajdonosként köszönthetünk.
A Stankovics György által megszerzett malom két részből állt. Az Eger-patak keleti oldalán, a zsuppal fedett, földszintes épületben két alulcsapott vízikerék hajtott egy-egy malomkövet, szitaberendezése pedig többféle minőségű liszt előállítására volt alkalmas. (Ebbe beletartoznak a csak állati takarmánynak alkalmas őrlemények, a durvára őrölt dara és derce, és a gabonafélék őrlési melléktermékei, a korpák és a takarmánylisztek is.) A patak másik, Templom tér felőli oldalán romosan állt egy korábban olajütő malomként működő épület. Ezt Stankovics György kétszintes, zárt verandás lakóházzá alakította, ahova 1911-ben családjával együtt be is költözött, majd belekezdett a keleti oldalon levő malom modernizálásába. Leszereltette a vízikerekeket, és helyettük vízi turbinát alkalmazott, emellé pedig korszerű hengerszékeket, szitát, daragépet, koptatóberendezést, tisztítógépet és serleges felhordókat építtetett be. A két épületet, a malmot és molnárlakást kétszintes hídházzal kötötte össze, amelynek alsó szintjén a gépház, felül pedig a malom és lakás közötti átjáró helyezkedett el.
1915-ben egy újabb, nagyobb teljesítményű turbinát és egy áramfejlesztőt vásárolt, és elkezdett villamos energiát termelni a község számára. 1930-ban Diszel utcáin 11 lámpatestet állított fel, megépíttetett egy másfél kilométer hosszú elosztóhálózatot is, amellyel 62 családnak tudott áramot biztosítani. A malom fejlesztését a lámpák bérleti díja (1 db 25 W-os lámpa évi bére 10 Pengő volt), illetve a malom tulajdonjogával járó birtokok jövedelme fedezte. Őrlőmalma 1935-ben napi 50-60 mázsányit termelt (nemcsak a Balaton-felvidék településeiről, hanem még Somogy megyéből is szállították az őrölnivalókat), vízerőtelepe pedig villamosenergia-termelésének 80%-át értékesítette.
Stankovics György molnármester vállalkozása teljes sikerrel járt. A malom, bár rendkívül sok munkát adott – éjjel-nappal, ünnepekkor, sőt még álmukban is készen kellett állni, hogy meghallják, ha üresen jár a henger –, polgári jólétet is biztosított. Stankovics Györgynek volt gépkocsija, fényképezőgépe, amellyel megörökítette családját, a Halyagos-hegyi birtokán pinceszerre összegyűlt (csokornyakkendős) baráti társaságát. Fiával vadászni járt – a preparált fácánokat házuk színes üveggel díszített verandáján helyezte el –, alkalmanként étterembe, kávéházba, színházba is eljutott, malmáról képeslapot nyomtatott, sőt, több éven át ő töltötte be a diszeli bíró tisztségét.
Stankovics Györgynek két lánygyermeke (Margit, Emília) és egy fia (Gyula, 1911) született. Ő is molnár szakmát tanult, majd édesapja malmában dolgozott. 1945 és 1949 között Nyúl Lajos molnárral (aki Stankovics Gyula kisebbik fiának, Bélának volt a keresztapja) együtt bérelte a malom üzemeltetését. Az évi bérlet 200 q búza, 2 db hízott sertés, napi 2 liter tej, évi 30 db csirke és évi 200 db tojás volt, amit közösen fizettek Stankovics Györgynek. 1949-ben Diszel községet is bekapcsolták a távvezetékes villanyáram-rendszerbe, ezért ettől kezdve kisebb szerepe volt a helyi energiatermelésnek.
Míg ifj. Stankovics György (Stankovics Gyula nagyobbik fia) emlékei szerint a II. világháború idején a turbinaház megmentette őket és a malmot, az államosítást már nem tudták elkerülni. 1950-ben ugyanez lett a sorsa az áramfejlesztő telepnek, majd egy évre rá a malom villamosenergia-termelését is megszüntették. A család Zánkára költözött, ahol Stankovics Gyula a helyi, elektromos meghajtású, ún. Bérdi malomban dolgozott. 1952-ben visszajöttek Diszelbe, a nagyszülők házába. Stankovics Gyula egy ideig a hegyesdi malomban volt molnár, innen a diszeli bazaltbányába vezetett az útja. Volt raktáros, fékező, minőségi átvevő, majd a zalahalápi kőbányából ment nyugdíjba. Felesége 1957-ig, a Stankovics malom végleges bezárásáig apósa volt malmában kétkezi munkásként dolgozott – kukoricát darált.
1962-ben hatalmas árvíz sújtotta a vidéket – az Eger-patak a Stankovics malom lakóház részének harmadik lépcsőfokát is elérte. A vízszint szabályozására Hegyesdnél víztározót alakítottak ki – pontosan ott, ahol a római kori halastó is állt. A zsiliprendszer mégsem tudta betölteni feladatát, hiszen a közeli bauxitbánya karsztvíz-kitermelése miatt az Eger-patak vize szinte teljesen elapadt. Kiszáradt az uzsai láprét, kipusztultak az olyan növénykülönlegességek is, mint a lisztes kankalin, vagy a rovarevő havasi hízóka.
A Stankovics malmot kezelője sorsára hagyta. Tetőzetét egy erős szélvihar megemelte, horganyzott lemez borítását ledobta. A malom folyamatosan ázott; vörösfenyő padozata és gerendái rohadásnak indultak, az emeletek egy idő után egymásba szakadtak.
A romos épület végül a Tapolcai Tanács kezelésébe került, de mivel semmilyen funkciót nem kapott, tovább pusztult. 1987-ben Vörösváry Ákos megvásárolta a malom romjait – a vételárat Kondor Béla 13, felülszignózott rézkarca „helyettesítette” –, feltehetően megmentve ezzel a teljes pusztulástól.
Az épület újjáépítésének terveit az új kulturális funkciónak megfelelően Mújdricza Péter építészmérnök készítette el. Az építkezés megkezdéséhez 1990-ben a Magyar Hitelbank nyújtott egyszeri támogatást. A Kiállítóház – amit Vörösváry Ákos az időközben általa is alapított Első Magyar Látványtár Alapítványnak adományozott – végül 1997-ben nyílt meg a „Mindenkinek kenyér és rózsa” című kiállítással. Azóta a Látványtár Kiállítóházaként működik, évente új kiállításokkal.
A Látványtár a közben eltelt idő alatt a különböző tulajdonosoktól megvásárolta a hajdani Stankovics malomhoz tartozó, összes szétaprózott ingatlant, helyreállítva ezzel az „eredeti állapotot”. Miután megszerezte a molnárlakás tulajdonjogát, az emeleten ugyancsak kialakított egy, a malom kiállítóterével összenyitható teret, amelyben időszaki kiállításokat mutat be, illetve a földszinten létrehozott egy bérbeadás útján hasznosítható és a látogatók „komfortigényét” kiszolgáló kávéházat. A Látványtár a romos gazdasági és egyéb épületrészek átépítésére jogerős építési engedéllyel rendelkezik – a Pipamúzeum külsejében kúriát idéző, korszerű múzeumépületét szintén Mújdricza Péter tervezte.
Reindl Erzsébet Feljegyzések a tapolcai és Tapolca környéki malmokról című helytörténeti írása alapján összeállította Dékei Kriszta