NŐÁBRÁZOLÓ GEOMETRIÁK

Tisztelt egybegyűltek! Kedves Látványtárazók! Van egy jó hírem (végre!): ma reggel, a költőfejedelem születésének 200. évfordulójának évében, kiképzett, színmagyar, nőstény keresővizslák és terelőpulik tényleg megtalálták Petőfi csontjait Szibériában - és tényleg nő!... (Lásd még: mi a tény, és hol van hazája? Fejtsd ki saját szavaiddal! Illetve, most inkább ne.)
Ez a nem hivatalosan kiszivárogtatott hír futótűzként terjedt el Barguzintól Budapestig, kisebb-nagyobb lázadásokat szítva e honban. Gondoljunk bele, ennek számtalan következményébe, genderfolyományába, magasfeszültségű paradigmaváltóáramába!

Gondoljunk bele, mi mindent kell ehhöz a vármegyéknek, ispánoknak és nemzetes közértvezetőknek átgondolni, megvariálni, újrakoncipiálni, itt bevenni, ott kiengedni, sztrímlájnossítani, kancellálni, minisztériumi fejléces papírt és szívet cserélni! Az apa férfi, a Petőfi nő! Őrület! Káosz és zűrzavar ameddig szem ellát. Forradalom, anarchia! A régi rend felbomlása, és egy új világrend felderengése a tündöklő, távoli horizonton.

“Régesrég, egy távoli galaxisban, az elmúlt kor közösségei éledezni kezdenek,” mesélik majd az ük-ükunokáinknak. Ugyanakkor, számtalan, azonnal megoldandó probléma keletkezik, úgy mint például, a női Petőfi lehet-e érettségi tétel? Lehet-e a Főposta a Petőfi Sándor utcában? Valamint: mi lesz így kérem szépen, Arannyal?! Hogy most Szendrey Júliáról ne is szóljunk.

Csak a felderengésig kell kibírni. Addig azonban, hogy ki a nő, az rendeletileg kifüggeszttetik minden vármegye kapujára (az pedig, hogy ki a férfi, az magától értetődik, csak rájuk kell nézni). Olyan szépen alakult itt minden, most meg jönnek itt ezzel a női csípőcsonttal...

Hogy fényes kortársunk, Lengyel Péter oly együttérző szavait idézzem:

„Mi, szokványos anyagból gyúrt emberek nem is gondolnánk, hogy a legbuzgóbb i-gye-ke-zet esetén is, minő félelmetes feladat mindenbe beleszólni: a táncoktól a nadrágszárak bőségéig, a fagylaltoktól a városok és a versenylovak nevéig. Hogy mennyi víz, áram és törülköző járjon egy fürdőzőre, bele a doboz-regenerálásba, a tükörcsiszolásba, a mértékhitelesítésbe és a hordójelzésbe, a pénzért vett szeretkezések szagába. Már a dolgok puszta mennyisége!”

A korok változnak, de a lényeg – itt – marad. Ettől olyan lágyan itthonos itt minden, mint a ringó búzamezők. És akkor a traktorosnőkről még nem is szóltam, pedig azok is szépen ábrázolhatók, úgy emberileg, mint művészileg.

Miképpen Bozzay Margit, díszes kiadású, 1931-es Magyar asszonyok című lexikonának előszavában írja: “Nem volna teljes ez a könyv a magyar nagyasszonyoknak ama példaképei nélkül, amelyekből a magyar asszony típusa, hagyománya, szerepe, jelentősége hosszú évszázadokon keresztül kialakult. Igaz, hogy ezek az elemek a történelem egyes korszakában erősen eltérők, mégis, végigmenve egy évezred nőalakjain, kialakulnak előttünk azok a tulajdonságok, amelyek valamennyiökben közösek, s amelyekből a magyar asszony speciális típusa – a nagyasszony fejlődött ki. Ez a nagyasszonyiság jellemzi legjobban a magyar női típust, s ennek megértésére és megismerésére kell bemutatnunk néhányat, történelmünk kiemelkedő, nagy nőalaakjai közül.”

Vörösváry Ákos értő és ironikus műgyűjtői szemével, és élénk szociológiai érdeklődésével ezt a szép taxonomikus hagyományt kívánja folytatni, amennyiben magyar asszonytípusokat, hogy ne mondjam, kortárs nagyasszonyokat gyűjt, vizuális ábrázolásmódjukat gazdagon elénk tárva. Vörösváryék Látványtára minden műfajra és regiszterre nyitott, magas művészet és popkultúra keveredik a népivel és urbánussal; van itt márvány- és faszobor (a Lóránt Zsuzsa emlékszoba most látható először!), falinaptár, filmposzter, festmény, hímzett, konyhai áldás, Blikk-címlap, vermutos címke, porcelánfigura, Fürge ujjak, minden, mit bölcselmetek elképzelni sem képes, egy valóságos blikkária és blikkfang, egy hömpölygő blikk-Ring, mert igen, itt a tekintet, a blikk van piedesztálra emelve, nem csak az, ami a téma (ezúttal, a Nő), hanem elsősorban a hogyan, és mi célból. Egy komoly kultúrtörténeti dolgozat fényes, vidám hullámvasútján ülünk, repülünk, Mari!, ami felidézi a rég-és közelmúltunkat, vagy jelenünket, és ami a felismerés hol nosztalgikus örömével, hol a látogatók önironikus nevetésével tölti be a Látványtár tereit. Ez mind mi voltunk egykoron, sőt, most is mi vagyunk! Ki örült utoljára így egy Éva vermouthos üvegnek, egy Szűcs Judit bakelitborítónak, Ladányi Andrea óriásműszempillájának vagy a SÁG-Építő Kft 1990-es, nemzeti szalagos, búzakévés pinupörljének, ami egy autószerelő műhelyből sem hiányozhatott? Ritkán adatik, hogy mint egy régi nyaralás képeinek diavetítésén (egyáltalán, a diavetítés, mint műfaj!), végignézzük tárgyi és vizuális kultúránk kellően ironikus szemmel, rafináltan válogatott nőábrázolásait, hogy ne mondjam, camp nagyasszonyait.

Vörösváry Ákos és csapata pontosan tudja, mennyire fontos, sőt, mára már elkerülhetetlen firtatni azt, hogy mit sugallnak ezek a képek, illetve mit mondanak arról a kultúráról és társadalomról, amelyben létrejöttek. Firtatni azt, hogy mi jelenik meg a nőkről a kultúra színpadán? Egyáltalán: megjelennek-e, és ha igen, miként, és mi célból? Megállunk-e néha, ezen kicsit elmélázni? Ákosék tehetséges firtatók. Mert a nőábrázolásokon, mint a szavakon, úgyszólván, el lehet gondolkodni. S azon nem kevésbé, hogy mit és hogyan látnak, láttatnak a nők. Vajon tényleg létezik-e az a bizonyos univerzális-emberi tekintet a világra, miképpen ezt sokan állítják? Avagy mégiscsak van különbség, aszerint, hogy ki honnan nézi. Amit látunk – ha látjuk egyáltalán, mert sokszor vakok vagyunk az ordítóan láthatóra – , az beszivárog a bőrünk alá, a szubliminális érzékelésünkbe és „természetessé” válik – de hogy mi a természetes, azt mindig az mondja meg, akinél az aduász van. Az ábrázolás, a láttatás, az előírás, neadjisten a cenzúrázás hatalma, hogy így és így kell nőnek lenni és nem másként. Nőnek nem születik az ember, mondja az amerikai filozófusnő, hanem azzá válunk. Meg kell értenünk, mondja Butler, hogy a biológiai nemünkön túl, a társadalmi nemünk eljátszandó, performálandó szerep. Hogy szakálla van, gender. Hogy a férfiszerep is szerep. Megküzdünk vele, vagy elfogadjuk, de fontos, hogy lássuk, miben is veszünk részt. Tudjuk a helyünket a világban.

Vörösvári Ákos Gyökér Kingával létrehozott Látványtára azért nagyszerű hely, mert éppen azt gyűjti és mutatja, okosan, humorral, szeretettel, sőt, szenvedéllyel, hogy miképpen is néz ki ez a kultúrával, történelemmel terhelt, sőt olykor terhes tekintet. Egy szeretetteljes fintorral lerántja a leplet, ilyenek voltunk, ilyenek vagyunk, ezt és ezt CSINÁLJUK. Történelmileg, kulturálisan, társadalmilag, mindenhogyan – Csak tessék, csak tessék! Cirkusz a javából! Az ábrázolás, a tekintet színpadra állítása – miként itt is láthatjuk – olyan aktus, ami nem csak passzívan tükröz, hanem aktívan csinálja, performálja azt is, ahogyan látunk, és ahogy láttatunk. A vágyak, a szenvedélyek, az akarások, a hatalmi harcok tükörlabirintusába vezet - elmondhatatlanul rafinált színház.

Mindeközben, nem mellékesen, remekül szórakozunk. Csak tessék, csak tessék! Itt látható a nemzeti lobogóba csavart Vad Angyal, a cserépmellű porcelán nő, a combos naptárnő, Adrienne, a die Weltberühmte ungarische Dame, akinek szakállas, férfifeje van, az Abnormalitás királynője (Königin der Abnormalität)! Mit lát, illetve mit láthat a nő? A sokszor láthatatlan keretek mindig adottak; a korszak, a kultúra, a történelem a legszorgosabb keretező.

Van egy nő, van száz nő...mit száz, ezer! Mille e tre! Van a szelíden megbújó, aki úgy van jelen, mint a szellő vagy az évszakok, és van olyan is, aki, mint a tolattyús gőzmozdony, hatalmas erővel, energiával robog előre, falja az utat és röpíti a vele utazókat, aki a puszta jelenlétével világokat képes létrehozni, és aki, ha távol van, a hiánya kézzelfogható. Miképpen itt és most is, a Látványtárban, a ház asszonyának, Gyökér Kingának a fájó hiánya, aki nélkül ez a színes, izgalmas világ nem, vagy nem így jött volna létre. Szerencsénkre, mégis itt állhatunk évről-évre, ebben a semmihez nem hasonlítható térben, a tárgyak és műtárgyak vidám kavalkádjában, amelyben nagyon is van rendszer, és így itt van velünk ő is, itt van az ő energikus, nyughatatlan, kíváncsi, női szelleme. Ezt a megnyitót az ő emlékének, Gyökér Kingának ajánlom.

Elhangzott 2023. július 1-én, Diszelben az Első Magyar Látványtárban.