Nevetünk még a férfi tekintetén?

Nevetünk még a férfi tekintetén?

Nőábrázolások és ábrázoló nők. Az Első Magyar Látványtár kiállítása. Kurátorok: Várkonyi Ádám,
Vörösváry Ákos.

Megjelent az Új Művészet 23/11-12 lapszám - 47-49. oldalakon.

Sok kiállítás szól a nők helyzetéről, szerepvállalásáról, feminista törekvésekről. Mondhatjuk, hogy
itthon is ez lett a képzőművészet egyik meghatározó fókusza (nagyon helyesen!). Nem is kell azonban
időben túl sokat, elég akár csak pár évtizedet visszamennünk, hogy egy teljesen más nő képét lássuk
tükröződni a műalkotásokon. Nem is egy, hanem akár több párhuzamos képet, identitást. Vörösváry
Ákos és Várkonyi Ádám válogatásában az Első Magyar Látványtár gyűjteményéből rendezett
Nőábrázolások és ábrázoló nők című kiállításon nem csak azt tudhatjuk meg, hogy milyen máig aktív
identitásokkal ruházzák és ruházták fel asszonyainkat és lányainkat a magyar művészek, valamint a
tömegmédia, de azt is, hogy (spoilert alert) a nők még festeni is tudnak!
Az előző mondat annak szól, hogy mennyire megijesztett a kiállítás címválasztása. Valahogy sem az
eleje, sem a vége nem akart tetszeni, sem a tárgyisítő nézőpont, sem a művészi pályát választó nők,
mint téma. Tulajdonképpen tényleg ez a tárlat magja, ha nagyon sarkítani szeretnénk. Azonban az,
amivel a kiállításon találkoztam, szerencsére túlmutat ezen. Egyrészről az itt látható művek
lehetőséget adnak arra, hogy beleláthassunk a nőket érintő múltbéli és máig is élő sztereotípiákba. A
teljesség igénye nélkül ilyen nőábrázolások térnek vissza a leggyakrabban: szép és szelíd, vagy épp
titokzatos múzsák, famme fatale-ok, termékenységet árasztó idolok, anyák és tökéletes, szexi
háziasszonyok, vonzó, esztétikus testek. Ez egy oldala volt a bemutatott műveknek, ezek között is
akadtak bőven kiemelkedő alkotások, de elengedhetetlen az a kritikai kontextus, ami a tárlaton
főként a régi és újabb újságok tömeges bemutatásán keresztül keretezni a műveket, bemutatva a
nőket érő lehetetlen elvárásmassza nyomasztó voltát. Olyan szalagcímek és reklámok villannak elénk,
mint „Szebb mellekkel kerekebb a világ!”, „Edd szépre és egészségesre magad!”, „Kocogj, hogy el ne
hízz”, „Kell szállás, repülőjegy, és lesz pasi is!”, „Egész nap frissen”, „A szerető művészete” és ezekhez
hasonlók, rengeteg asszociatív képanyaggal kiegészítve. Nevethetünk ezen? A humor a szomorú
helyzetek doktora. Én sokat nevettem a kiállításon, nőkön, férfiakon, magamon és másokon, a
gondolatok idealisztikusságán és kegyetlenségén egyaránt. Ez a kritikai kontextus teszi mégis igazán
kortársivá a Látványtár kiállítását.
Maga az elrendezés eleve üdítő a steril white cube típusú, valamint az okos, a látogatót tudatosan
vezető kiállítóterekhez képest. Nem állítom, hogy bármelyik is jobb volna a másiknál, sőt más miatt
értékesek és izgalmasak. A Látványtár kiállításának installálása a régi képtárak és a Wunderkammerek
rendezési elvét ötvözi, még nem lépve át egészen a horror vacui kategóriájába, csak határozottan
közelítve hozzá. A Nőábrázolások és ábrázoló nők kiállításon rengeteg festménnyel és plasztikával
találkozhatunk 20. századi és kortárs alkotóktól, a magas művészet képviselőitől és a naiv vagy nem
kanonizált alkotók sorából egyaránt. E mellett a popkultúra és a reklámpiac termékei, plakátok,
újságok, néhol különböző hétköznapi termékek (a jó háziasszony Horváth Rozi fűszerekkel főz, nem
véletlenül kapta egy nőről a nevét) jelennek meg, ipar- és népművészeti alkotásokkal, antikvitásokkal
egy térben. Kimondottan szimpatikus a kiállítás koncepciójában, hogy a különböző tárgyakat és
alkotásokat azonos értékűként kezeli és mutatja be, nem hierarchizál vagy emel ki, hanem a tárlat
különböző elemeinek egymást kontextualizáló, olykor fricskává, olykor társadalmi vagy kulturális
látleletté összeálló, egymással kommunikáló oldalát erősíti. Minden tárgy és műalkotás
egyenértékűen szól a nőkről szóló mesékről és legendákról. Ebben a zsúfolt, az egyenes narrációt
megtagadó kiállítási koncepcióban pedig hosszú órákig lehet bolyongani, felfedezni, saját utakat

keresni, szabadon asszociálni és percenként váltani a hangulatunkat a kétségbeesés, a nevetés és a
mélyebb esztétikai élmény között.
Nem kis vállalás ez a kiállítás. Nyilván nem is lehet, és ami igazán felszabadító: nem is akart a téma
kapcsán kimerítő tárlattá válni. Kimondottan a male gaze, a tárgyiasító férfi tekintet az, ami túlnyomó
részt megjelenik. Politikus, kritikus, és társadalmilag érzékeny, miközben mer egy jó nagyot nevetni
azon, ami van. Bán Zsófia író megnyitóbeszédéből idézve: „hogy ki a nő az rendeletileg kifüggesztetik
minden vármegye kapujára. Az pedig, hogy ki a férfi magától értetődik, csak rájuk kell nézni.” Ennek
az éretlen tekintetnek a különböző rétegein túl azonban feldereng egy olyan nőalak, aki nem
társadalmi üzenet szinten válik érdekessé. Bárki, aki valamilyen szempontból fontos a személyes
életutunkból, vagy akár mi magunk, bizonyos állapotunkban. Egy személyes nő vagy egy nő személye
maga, egy jelenlét, ahol nem a gender, hanem a szubjektum számít. Portrék egyénei és társak a női
sorsokban. Meghatározó ebből a szempontból Kovács Albert női portréja, ahol a jobb felső sarokban
megjelenő épületek és a bogáncs szimbolikus jelenlététének enigmatikusságát erősíti a puha,
sötétkék háttér, amely a nőalak üres, mégis mély tekintetében köszön vissza, vagy El Kazovszkij '70-es
években készült Modell című festménye, ahol az alak aránytalan testének görbületében a fáradtság
állapota jelenik meg, a semmibe vetett tekintete pedig annak elfogadásával párosul. Ez a tekintet
több művön visszaköszön, amely inkább egy univerzális emberi kifürkészhetetlenséget, a befelé élés,
a gondolatok világának dominálását ábrázolja. A másik fontos és szintén bensőséges téma a tárlaton
az emberi kapcsolatok bemutatása, az anyaság, generációk közötti női kapcsolatok, házastársi
viszony, egy vélt vagy valós női szemszögből vizsgálva. Omara Barátnők I. című festményén a feltétel
nélküli szeretetközösség lágysága már-már arcadiai béke érzetét kelti. Másik szempontból, de szintén
ez köszön vissza Gyökér Kinga, a Látványtár nemrég elhunyt társalapítójának tiszteletet adó
személyes momentumokból, melyek a férj múlhatatlan szeretetének tanúbizonyságai.
Hogy pedig mindezek fényében valami összefoglalót mondjak a nők reprezentációjáról a
képzőművészetben, nem csak általánosító, hanem a tárlat koncepciója szempontjából is hibás lenne.
Itt ideák, történetek, utópiák, projekciók képeivel találkozunk, amik egy sokrétű gyűjtői attitűd
darabjaiként a mi fejünkben is egy összképp nélküli és pont emiatt valid mozaik részleteiként törnek
elő és össze.