MI MAGYAROK / HAZAFIAS KIÁLLÍTÁS

Az Első Magyar Látványtár Alapítvány gyűjteményének anyagából Vörösváry Ákos válogatott, és rendezte meg a Mi magyarok című kiállítást, aminek ismertetése helyett ide idézzük Parti Nagy Lajos írását, amelyet a kiállítás megnyitásaként olvasott fel.

MEGNYITÓDA
(mimagyar cédulák)

Hölgyeim és uraim, mi magyarok, mi nem,
az Örkény által jövendölt időnek eltelt több, mint a fele, de harmada tán megvan, lesz még ideje a háborúnak elfagylaltosodni. Másrészt tegnap este a google 0,71 másodperc alatt 632 millió találatot jelzett a magyar szóra, ha ezt 14 millióval osztom, 45 magyar esik minden egyes magyarra, van remény. Ma egy ilyen pazar kiállítás, a szabadság derűje, ad okot a reményre, ami utoljára hal meg, ha egyáltalán.
„A született civil a sarokkő”, ezt a Vörösváry Ákos-mondatot, tekintsük mottónak, úgy e malomban, mint isten más malmaiban. S emeljünk kalapot a kiállításrendező-művész előtt hogy ezt a fenomént, e hazafias kiállítást megalkotta és a magyar köz szeme elé bocsátja. Lesz rajta mit nézni, olvasni, borulni és derülni. Rajtunk.
Látjuk majd körüljártunkban, hogy körül vagyunk járva, sokszor, sokfelől és -féleképp, bár arra nincs rövid válasz, milyenek is vagyunk, s mik vagyunk. Vidámak, szomorúak, sőt vimoruak és szodámok, egyszerűek és bonyolultak, akár a többi nép. Átlagosak ès sosemvolt bokréták az isten kalapján, mi mimagyarok.
Inkluzíve magyar emberek, kik voltunk polgárok is a magyar piáriverzumban, voltunk sok minden, faj-, baj-, kar- és elvtársak, rút szibarita vázig bezárólag. S leszünk is, hogy maradjak a többes szám első személynél, sem okom sem jogom kivenni magam a mimagyarok közül, bár nehéz e pátosszal mit kezdeni, a közösségével, amit az ember tud, de ritkán érez.
S a „magyar emberek”-kel se volna nyelvi természetű bajom, hogy egy huszerettből idézzek, ha nem hallanám ki belőle a falsot, mintha „magyarok” mindenki lehetne, de „magyar emberek”, nos, az valami kiváltság volna, a rögös túró legfelső foka. Nem tudom a túrónál nyilván van egy mérőszám, hogy mikortól túró, pláne mikortól rögös. A magyar esetben ez az én szám, az önöké. mindazoké, akik beszélnek vele.
Viccelhetnék: Állítsátok meg Artúró Rudit.

Robbantózsinórral befont demizsonok békemenete igyekszik az ajtó felé, ami fölött, a kiállítás emblémája gyanánt Baktay Patrícia Előre magyarok című munkája látható. Két trikolorgyolcs múmia abból az időből, mikor Egyiptom is magyar volt. Lesz, ha a világ esze, celebesze, ki több tárlóból több példányban tekint ránk, így és ennyire tudja, hogy merre van előre egy kétkulacsos hintalovon. Látjuk, mire jó egy stratégiai barát.
E műtárgynépiegyüttes, vörösváryákos (melléknév, mint pl. varázsos) rendezmű hozzám igen közel áll. Mikor múlt pénteken egy álló napig itt lógtam Kinga és Ákos nyakán, próbáltam megjegyezni e vibráló, pukkadozóan komoly gazdagságot, persze nem sikerült, maradt az összbenyomás, de hát a magyar a részletekben lakik, ahogy a nem magyar is. Akik nem mi vagyunk.
Sőt vogymuk, bizonyos fokig görbe tükörben, bár lehet, hogy csak a konstelláció görbít s alakít ebben az elvarázsolt kastélyban. Nincs tükör görbételen, ha a ferde orrú valóság belenéz, s mindig ferde az orra, ezért valóság. Gogol egy nagy orosz író.
E felkavaró és szórakoztató kiállítás sok mindenről szól, kinek többről, kinek kevesebbről, számomra a fékeveszett látványmagyarkodás emlékműve és kritikája, érvényessége kurzusok felett és alatt áll. A néplélek gerjedt és szított nagy érzései nélkül nem volna giccs, s giccs nélkül nem nagyon volna néplélek.
A kollekció azt tárgyazza, hogy a trikolor, a nemzeti szimbólumok használata hogy buzog túl, a helyes hogy lesz röhejessé, hogy naivitás és számítás hogy járják át egymást, trendi a lelke mindennek, s hogy szorul az egész toposz hablatyba újrégi giccsbe. Mindez kihívja a blaszfémiát, ennyi lajbizmus, nemzettúladagolás után a szelídségbe vegyül jó adag vitriol. S persze szeretet e túlélt tárgyak iránt, akik nem tehetnek használóikról, le is váltak róluk, mi-tárgyból mű-tárggyá aszamblazsírozódtak.
Tájunk nemcsak térkép s nemcsak fölébünk szállunk, hanem alábunk.

Nincs hálásabb tárgy, mint mikor egy nép magáról beszél, békétlenkedik, tespedve önmarcangol, mikor szidja vagy ajnározza magát, tépi tépő balsorsát, funda kávé kamanduka. Ritkán látni ezt ilyen művészi töménységben, ritkán vannak ennyire, egy fedél alatt a mimagyarok viselt dolgai. Úgy is viselt, amit tettünk, vagy nem tettünk, és úgy is, amit viseltünk-viselünk mindeközben, varottas orkánkabát, vöröslobogó gatya, stb. Nem könnyű egy kiválasztott népnek, s minthogy minden nép kiválasztott, nem könnyű a népeknek. Hogy a magyarnak nehezebb lenne, nem tudom, nem voltam még nem magyar, némely lenemmagyarozástól eltekintve. S nem is leszek. Az ember, ha magyar, ha nem, mindig nagyon jól tudja, hogy magyar. Èn speciel rendületlenül, ha mostanság nem is épp lelkesen.
Hogy valami kizárólag volna, azt nem szeretem gondolni. Ezért áll közel hozzám ez az ironikus szemlélet. Persze a hazafisàgot meg lehet élni irónia-mentesen is, az viszont tragédia. A szúrós szemű normatív hazafiságtól, mint politikai terméktől engem a hideg lel. A reflektálatlanságtól.
Sokkal inkább: Reflekt áll a Hargitán.
A magyar, hol jobban, hol kevésbé, igyekszik a magyart leírólag, nem minőségjelzőként használni. Persze így is, úgy is, virtus, szalámi, betegség, tenger, átok, a felsorolás meghaladja határainkat tengertől rögös túróig. Vagyok olyan szerencsés, hogy anyanyelvem az anyagom is, nekem a nyelv jelenti a kézzelfogható magyarságot. Egyébként azon, hogy magyar vagyok-e, pláne, hogy mennyire, ritkán gondolkodom, nincs identitászavarom, identitásom az anyanyelvem, azokkal akinek ez kevés, a magyarságteljesítményem, nem tudok mit kezdeni, azok se velem, noha mimagyarok vagyunk, mely utóbbin nem akarok, nem tudnék -- mért is kéne változtatnom? És bizony hazafi is vagyok, még ha érzem is a számban minden kimondáskor a szóra kent szutykot, gánypasztát, de nem kell félni, a nyelv önmozgása, tisztulása roppant méretű, túléli a kis diktatúrákat, még az orwelli újbeszélt is, de hol vagyunk még mi ettől, magyarok? Tényleg, hol?
Tessünk majd elmélázni a pirosfehérzöld almacsutka előtt.

Kosztolányi szerint a nyelv nem vasárnapi üvegvitrin, nem múzeumi tarló, hanem inkább színházi kelléktár és zegzugos fiók, S ez erre a tárgynyelvre is igaz, amit Vörösváry Ákos használ, most is és régebben is, amennyire megítélhetem, nála nem a látványból lesz múzeum, hanem a múzeumból látvány, persze ehhez varázslatos tárgyak birtokosának kell lenni, s méginkább ama tehetség birtokában, hogy valaki meglássa a tárgyakban a kiállíthatási potenciált.
Bennünk bennünket.
S itt be is fejezem, én mimagyarok köszönöm Vörösváry Ákosnak e civil délutánt – egy másik, speciel osztrák sarokkőcivil és hazafi, Helmut Qualtinger hajdani mondatával:
„Hazám, te legnagyobb törpe”

A kiállítás és a Bán Mariann Emlékszoba látogatható hétfő kivételével minden nap
- március 27-től április 30-ig 10-16 óra között ügyeleti nyitva tartással, illetve előzetes egyeztetéssel
- május1- től szeptember 30-ig 10-18 óra között rendes nyitva tartással
- október 1-től október 31-ig 10-16 között, pedig ügyeleti nyitva tartással, illetve
előzetes egyeztetéssel
T: 06-87-414-120, 06-30/536-5456, 06-30/ 244-6985 Email: info@latvanytar.com