Mélyi József megnyitója

„Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász” –113 éve írta Babits Mihály ezeket a sorokat, kötetben 110 éve jelent meg a Fekete ország, s ma, több mint egy évszázaddal később minden, amit Babits leírt, itt jelen van. Egyrészt itt van a világban – ha most körkérdést intéznénk mindenkihez, milyen színű a jelen, akár többséget is szerezhetne a fekete. Másrészt itt van körülöttünk egy ország, amelynek – hogy Esterházy Péter nagymamájának szavát idézzem – „előmenetele” jelenleg nem ragyog a szivárvány színeiben. Harmadrészt pedig minden motívum itt van a Látványtár kiállításnyi világmodelljében – állat, ember, öröm és gyász, minden fekete, s ez végül is furcsa módon nem olyan sötét, mint a képzeletben projektált jövő.
A feketébe mindent belevetítünk: álmot, poklot, jövőt és múltat, ennek megfelelően nincs két egyforma fekete, de még hasonló fekete-fogalom sincs. Ha elgondoljuk, hogy ugyanekkor egy másik A feketéről című kiállítást is megrendeznek valahol a világban, akkor a Nyugat kortárs művészeti intézményeiben a tárlat valószínűleg a fekete bőrszínről szólna. A black szó ebben a közegben ma a társadalmi problémákat vagy éppen a művészettörténet átértékelését jelenti és hívja elő. Ha Németországban mondjuk ki a „schwarze Kunst” fogalmat, akkor az a nyomtatott műalkotásokra vonatkozik, s ezzel már közelebb is jutottunk a diszeli kiállítás grafikáihoz. Ha a schwarze Kunst fordítását keressük, akkor a Pallas Nagylexikonjában már kicsit szűkül a jelentés, mert inkább csak a mezzotintót értik rajta, amelynek magyarítása: hántoló modor. (Milyen jól használható lenne ez a kifejezés korunk jellemzésére.)
A fekete tehát nemcsak területenként, de koronként is mást és mást jelent. Ha időutazóként képzeljük el a diszeli helyszínt, akkor négy évszázaddal ezelőtt a fekete itt a gyásszal vagy a boszorkánysággal kapcsolódott volna össze; kétszáz évvel ezelőtt a fekete szín vallási vagy politikai reformfelhangot is kapott volna; száz éve pedig kivétel nélkül mindenkinek a gondolataiban a világháború emléke jelent volna meg. Ha ugyanezt a játékot ma a XX. század művészetével játszanánk el Magyarországon, csak a lemaradást érzékelhetnénk: mindig megnevezhetnénk azt az egy-két embert, aki a maga korában tudott róla, mit jelent a kortárs fekete. Kassák tudott Malevics Fekete négyzetéről, Körner Éva tudott Rauschenberg fekete képeiről, Perneczky Géza idejében tudta, mit értenek feketén a minimalisták. A világ feketéje mindig is csak hajszálvékony szálakon kapcsolódott össze a magyar feketével; de a szálak ott voltak, s ennek bizonyítékai közül néhány szintén itt van Diszelben.
Kérdés persze, hogy létezik-e egyáltalán a magyar feketeség? És létezhet-e, hogy egy korszaknak és egy képzelt vagy valós közösség terének kimutathatóan változzon a színe? Ahogy a Société Réaliste művészcsoport néhány évvel ezelőtt számítógéppel átlagolta a Magyar Nemzeti Galéria festményeinek össz-színét – s végül az átlagok átlagából kivonta a nagy magyar szürkét –, úgy lehet-e egy korszaknak ötévente változó összképe vagy össztónusa? (Eljátszottam a gondolattal, vajon ha évekkel ezelőtt kértek volna fel egy Feketéről-kiállításmegnyitására, melyek lettek volna az első asszociációim: öt éve nyilván Fekete György jutott volna eszembe, tíz éve a romagyilkosságok, tizenöt éve a Krétakör Feketeország előadása, húsz éve pedig a napfogyatkozás. (Mindezt egy-egy asszociációval bele is láthatjuk a kiállításba is.) Ha visszalépnénk a múltba, és ha a magyar művészet egy-egy adott évben keletkezett valamennyi alkotását behelyeznénk a Société Réaliste szkennerébe, vajon látszana-e a fekete irányába történő elmozdulás? És ha nemcsak a műalkotásokat, hanem képi és tárgyi világunk egy metszetének valamennyi elemét a képzeletbeli eszközbe tennénk, vajon milyen tanulságokhoz jutnánk? Hogy a világ színesedik, de speciális elemzéssel mindig kimutatható a fekete konstans jelenléte? Vagy hogy végeredményben minden csak a szürke egyetlen árnyalata? (Fekete a mindent elnyelő valóság; fekete az őrző-védők és a futballszurkolók színe a mai Magyarországon – mikor június 16-án a gyásznapra emlékeztetve a Hősök terén a néhány száz tüntető fekete ruhában jelent meg, az első képi asszociációm már nem a gyász volt, hanem a szélsőjobboldal által kisajátított feketeség.) Valójában nem létezik objektív gépezet; a fekete szó hallatán morális megfontolások tolakodnak előre, a múltból újabb és újabb képek bukkannak fel, és érzésekkel, megérzésekkel kapcsolódnak össze.
Hogy a feketével kapcsolatos kérdést objektívebben tehessük fel, ahhoz jobban szemügyre kell vennünk a jövőt, elsősorban a fiatalabb generációk szemszögéből. Hogy ennek ismerete mennyire fontos, az tíz-tizenöt évvel ezelőtt tudatosodott bennem, amikor az egyik kislányom azt kérdezte tőlem valamilyen múltbeli eseménnyel kapcsolatban: ez akkor történt-e, amikor még fekete-fehér volt a világ? A két lányom most tizenhét, illetve húsz éves. Generációjuk számára az oktatási intézményrendszer leginkább fekete-fehér képként kínálta a múltat; a fekete-fehér múlt pedig óhatatlanul egyszerű ellentétekre épülő jelent teremt.
Ha azt nézzük, hogy mit jelent a mai fiatal magyarok számára a fekete, akkor meglepő felfedezésekre juthatunk. Nem csupán arra gondolok, hogy milyen sokan nézik a sorozatok közül a jövővel kapcsolatban minden illúziót szétromboló Black Mirrort, vagy hogy az asszociációk között mennyire gyakoriak lennének a szuperhősök, hanem ezeknél mélyebb összefüggésekre. Hogy a húszas generáció számára a fekete szinte már közhelyszerűen a mobiltelefon működésen kívüli állapota, azaz maga az űr. Hogy egy fiatalabb korosztálynak a fekete-fehér kép már másként jelenti a halált – ha egy közismert ember halálhíre érkezik az interneten, azt ma már előbb tudjuk meg a hírhez csatolt, leszürkített fotó megpillantásából, mint a mondatokból. És egy generáció számára a fekete a jövő sötétségét is jelenti: az internetes időjárási térképeken – hiába hívják vörös riasztásnak – az elviselhetetlen forróságot a fekete szín jelöli. Bármerre nézünk, egyre inkább látható, hogy a környezettel kapcsolatos fekete teher több felnövekvő generációt is képes agyonnyomni.
Bárhogy kapálózunk, a fekete kapcsán óhatatlanul mindig visszatérünk a halálhoz és a gyászhoz. De a kiállítás – amelyen halottak és élők alkotásai keverednek – nem egy irányba mutat: épp annyi élet van benne, mint amennyi halál, s ha a fenti szkennermasinát ráeresztenénk a képekre és tárgyakra, bizonyos vagyok benne, hogy végül a fekete és a fehér egyensúlyát kapnánk. És ez nem véletlen. Mert a Látványtár definíció szerint nem a múltbéli halott dolgok tárháza, hanem az elevenen tartás színhelye. Feltámasztási referenciapont, ahol ebben az esetben a fekete nem más, mint a jövőre vonatkoztatható kalibrálószín – hogy tágabb kontextusban is lássuk, mihez tartsuk magunkat. Nem holt malomtér, hanem eleven összefüggésrendszereket teremtő, megújító közeg. Nemcsak művészet- hanem képmalom, amelyben a végtermék, mint sejtjük: tiszta fehér.

(Elhangzott az Első Magyar Látványtár A feketéről című kiállításának megnyitóján. A tárlat 2020. május 31-ig látható Diszelben.)