Körül–Belül – Albert Katalin és Ganczaugh Miklós kiállítása

Albert Katalin és Ganczaugh Miklós - ketten a Látványtár 8 alapítótagja közül, közösen állítottak ki a Karinthy Szalon meghívására. Ganczaugh Miklós újabb képeit állította ki, Albert Katalin pedig a főleg általa művelt, látványtári műfajnak is nevezett Passe-p Art-jait - szellemes és pontos a kiállítás címe: Körül-Belül
A kiálítást Vörösváry Ákos nyitottam meg.

Az alábbiakban közöljük a "Kultúra és Kritika", a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, BTK Esztétika Tanszék kritikai portálján megjelent írást a kiállításról:

Kovács Alex: A keret ölelése
Albert Katalin és Ganczaugh Miklós közös kiállítása a Karinthy Szalonban

Körül–Belül –, szól Albert Katalin és Ganczaugh Miklós képzőművész házaspár közös kiállításának címe. Albert műfaja a tartalom keretezésének, alkotói értelmezésének és prezentálásának művészete, Ganczaugh vegyes technikával szakrális, mitológiai témákat és szimbólumokat értelmez. Kint és bent, héj és mag, test és lélek –, a művészek itt kiállított munkái mind körüljárják és kifejtik a maguk módján a maguk művészi tapasztalatait erről a kettősségről, valamint művészileg egymás viszonylatában is megteremtik a cím kettősségében megmutatkozó egységét.
Mennyiségüket és elhelyezkedésüket tekintve Albert Katalin munkái uralják a kiállítóteret, azonban Ganczaugh Miklós képei mégis hangsúlyt kapnak azzal, hogy jól megszokott témáikkal és vizuális ízvilágukkal belakják a kiállítótér kisebbik helyiségét. Képei lelki tematikájukkal és közvetlen érzékiségükkel – ahogy láthatóvá válik készülésük időbelisége és gesztusai –, egyaránt megszólítják a szemlélőt. Visszatérő motívumait; a keresztet, a kört és a különböző organikus formákat rajzolt, satírozott, festékfoltos vegyes technikájú képeken fejti ki, amelyeknek érzéki kijelentőerőt ad a hordozó felület megdolgozottsága, rongáltsága. Munkái spirituálisan megalapozott egységes világképről adnak tanúbizonyságot, ahogy a transzcendenst, a lelkit, az életet biologizálva, sejt és szövetszerűvé váló képi világban fogalmazzák meg, mint a Nagy imádkozó, vagy a Gyülekező lelkek című képeken.
Albert Katalin a kevéssé ismert Passe-p Art műfaj alkotója. A Szalon falain függeszkedő paszpartui mindjárt két okból is figyelemre tartanak számot. Egyrészt közvetlen esztétikai szempontból azért, mert sorozatának lebilincselő vizuális ereje érzelmi töltésből és szellemességből egyaránt építkezik, másrészt pedig teoretikus szempontból is izgalmasak a Passe-p Art képek, mert maga a műfaj korszerűen provokatív, azonban ezt a kihívást nem marad válasz nélkül, hiszen a kiállítás maga reflektál – az egyébként a műfaj tágabb értelmezéséből adódó –, a történeti megoldásra.
Mi a Passe-p Art? Szűkebb értelemben a keretezés művészete; valaminek, egy képnek ellátása dekoratív, a kép témájából, szín-, forma-, vagy hangulatvilágából adódóan arányos kerettel. A kritika megkérdőjelezheti ennek a művészet voltát, vagy éppen tengelyt is akaszthat a pimaszságon; elvégre láthatunk itt jó pár rajzot Gulácsy Lajostól és Gross-Bettelheim Jolántól, amelyeket Albert talált tárgy módjára vizsgált meg, keretezett be és adott közre. A Passe-p Art tágabb értelmezésben, nem pusztán gyakorlat, hanem ahogy a kiállítás első benyomásai is sugallják: gesztus. A közreadásban a tárgynak otthonteremtés, a bemutatás, az átadás gesztusa, amennyiben Albert közönség elé tárja munkáin keresztül azok alapanyagát is, amely éppenséggel lehet szignált rajz, metszet, vagy szentkép. Valamint, mivel a mű nem kizárólagosan a kiállítótérben van otthon, hanem a vásárló otthonában is, a keretezés a birtoklás, a magán térbe vonás, az otthon részévé tevés gesztusa. A sokat firtatott, fehér kocka névvel címkézett műelméleti és kiállítás gyakorlati ideológia és diskurzus előszeretettel helyezi a művet fehér, steril kiállítótérbe, ami elősegíti a mű magában való érvényesülését, ugyanakkor a tér jóvoltából fokozott, nem a műből következő szakrális, transzcendens légkör jön létre. A klasszicizmus az antik műalkotások iránti vonzalmát érdemes az összehasonlításhoz felidézni; az antik szobrok a maguk puszta anyagszerűségükből adódó túlvilágias megjelenésükkel voltak kívánatosak a klasszicista ízlésnek. A történeti valóság azonban az, hogy az antik kultuszszobrok színesek voltak. A közösség kidekorálta, öltöztette a lokális élet szakrális részvevőjeként fontos szobrot, amely arról beszél, hogy a közösség otthonába tartozónak, szeretendőnek tartotta a szobrát, amelyet feldíszített, és amelynek ezzel emberi méltóságot adott. Hasonlóképp láthatjuk a középkor felöltöztetett kultuszszobrai, illetve a gazdagon keretezett ikonok esetén, ahol a festett felület csak apró része látható az aranyos burkolattól. Ezekben az esetekben valódi szentséget tartalmazó tárgyak részesülnek olyan emberi szeretet gesztusokban, mint a feldíszítés, vagy felöltöztetés, és végső soron ezt az érzelmes esztétizmust láthatjuk a népi vallásosság házi szentélyeiben is a csipke, a keretezett, díszített szentképek, szobrocskák képében.
Albert Katalin képeinek egy része ezt a vallási szakralitást, patinás lelkiséget, népies giccset, érzelmességet értelmezi. A keretezett rajzok kritikai reflexióra ingerelhetnek, azonban a Passe-p Art bensőséges aurája, a műnek megágyazás gesztusa mégis rádöbbent, hogy bizony lehet személyes közelségbe hozni, lehet szeretni a művet és nem csupán transzcendens áhítattal szemlélni. Aztán ha terhessé válik a teoretizált kritikai szemlélődés, elég, csak átadja magát az ember a kiállítás érzéki önerejének, mert az olyan erős darabok, mint a Csók István rézkarcának Passe-p Artja, vagy a Szentképek sorozat maradéktalanul igazol minden kérdést.