Vörösváry Ákos, az Első Magyar Látványtár alapítója nyitotta meg 2008. október 30-án a Magyar Nemzeti Galériában az Irokéz Gyűjtemény 1988-2008-ig összeállt anyagából válogatott kortárs kiállítást.

A kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb hazai magángyűjteménye 2001-ben Szombathelyen, majd a Műcsarnokban rendezte meg nagy sikerű bemutatkozó tárlatát. A Magyar Nemzeti Galéria A épületének első emeletén tervezett kiállítás az azóta is folytatott, következetes és úttörő jellegű, a művészeti közeg változásaira érzékenyen reagáló gyűjtemény-gyarapító munkát dokumentálva kívánja megismertetni a nagyközönséggel a közelmúlt magyar művészetének és a kortárs tendenciáknak egy lehetséges olvasatát a 90-es évek elejétől napjainkig. (Forrás: artportal.hu)

Vörösváry Ákos megnyitó beszéde

Jó estét Hölgyeim és Uraim! Nincs vége a festészetnek.

Folytatás van. Szelídebb, vagy radikális vég nélküli folytatás. Tisztelt ünneplő Közönség, nincs vége semminek!

Ennek a felismert bizonyosságnak számomra legfrissebb, és mondhatom lenyűgöző igazolása éppen ez a kiállítás. Lenyűgöző! Ezt a gyűjteményt nyitottan és elfogulatlanul szemlélve – és persze ha a mindennapok jeleit, üzeneteit nem struccként fogadjuk, vagy éppen értetlenségből kovácsolt pajzsokkal védekezünk, nos, akkor valóban – bizonyságként élhetjük meg, hogy a festészet – dacára az ismétlődő, fel-feljajduló gyászbeszédeknek – él és virul.

Nem mellesleg, örömmel tölt el, hogy a reneszánsz év talán legváratlanabb célba talált rendezvénye ez a kiállítás, hiszen korunkban és hazánkban a kortárs műgyűjtés valóban reneszánszát éli. Csak aki vak, nem veszi észre ami zajlik.

Épp ezért dicséret és köszönet illeti e kiállítás befogadóját, a Magyar Nemzeti Galériát, hogy e kiemelt kulturális rendezvénysorozat egyik oszlopává emelte ezt az eseményt.

Úgy 35 évvel ezelőtt az volt az érzésem, azt gondoltam, hogy mindent tudok, amit tudni lehet a gyűjtésről. Ez az érzésem természetesen nem volt kikezdhetetlen, sőt abszolút megalapozatlan volt. Mindazonáltal ez az ifjonti hevület – ma is úgy látom – jó útra terelt, s meg is tartott azon. A megtalált úton való járás biztonságának erejét látom Pados Gábor és Pajor Zsolt imponáló eredményeiben, és jelentős tartalékokat érzek irigylésre méltó, és számomra példa nélkül álló együttműködésükben. Isten éltesse őket!
Régi vesszőparipám – jól összeszoktunk már – a gyűjtemények már-már vészes szabadsághiánya.
Nahát erről a bilincsről Pados és Pajor mintha soha nem is hallott volna, szabadok, mint a madár!

A gyűjteményépítés kívülről monológnak tűnik. (Jóhiszeműen szemlélve számomra így mutatkozik meg.) Ugyanakkor a gyűjteményépítő, esetünkben gyűjteményépítők érezhetik úgy, hogy párbeszédet folytatnak – nem kisebb egységgel, mint – a világgal. Monológok pedig vannak szárnyalók, révetegek fennköltek, félszegek, feledhetők, stb. A párbeszédek – akár a világgal is – hasonlóképpen. Mint Gerhes Gábortól tudjuk, létezik „letakart párbeszéd” is.

Hölgyeim és Uraim, örvendezzünk! E gyűjtemény építői érzékeny, józan, ambiciózus, invenciókban gazdag fiatal emberek. Sok-sok minden vár még rájuk, lehet, hogy kezükben a kulcs, a jövő múzeumának kulcsa. És lehet, hogy régimódian, de szívesen nevezem ezt az intézményt a Művészetek Templomának – amely minden bizonnyal más arcot ölt majd (esetleg rá sem ismerünk, annyi baj legyen), hiszen egészen más igényű műveket kell, hogy falai közt őrizzenek, mutassanak föl, tegyenek „olvashatóvá” a szorgos és odaadó, a hasonlóan ambiciózus és invenciózus templomszolgák.

Tisztelt Megnyitó Közönség!
Az „Aranykort” évezredek óta temeti, citálja és temeti az emberiség. Szerintem pedig e hajdanvolt „egyszervolt” folyamatos jelenü, amelynek igazát, mézét és aranyát mindannyian megéljük a magunk rendelt idejében.

Tényleg felpörgött korban élhetünk, ha már a kivételes Kolozsváry-gyűjtemény is csupa holt festő művének nemes kikötője. Deák Dénes, Vasilescu János, Radnai Béla gyűjteménye a szemünk láttára vált hagyományosan-holt múzeumi tétellé.
Hölgyeim és Uraim! Az Irokéz Gyűjtemény egy hallatlanul pezsgő, bátor, izgalmas és vonzó szellemi építmény, alighanem egyedülálló kreáció. Biztos vagyok benne, hogy e gyűjtemény építői is megtanulják, ha ugyan már nem tudják (mert mindnyájunk közös tudásává kell legyen), hogy a művek birtoklása nem ér véget a tulajdonlás megszűntével. Kívánom és várom, hogy a működésük során születő felismeréseikkel, lényegi tudnivalókkal gazdagítsanak engem is, más gyűjteményépítőket is, és segítsék a megértést a képzőművészetek egyre táguló, száz nyelven beszélő világában. Igen nehéz projekt, tisztelt Hallgatóság!

És persze, ha valami nagyon fáj, érezhetjük úgy, hogy vége… hogy vége van, vége lett valaminek – visszahozhatatlanul. Korniss Dezső már a reneszánszot hanyatlásnak tartotta, és hányszor és mi mindent tagadtak és haladtak meg, temettek már a világon! Apák és fiak harcából minden generációnak kijut, s a végeredmény megjósolható.

Tisztelt Hallgatóság!
„Ötzi”, (a jégbefagyott) halálával nem múlt ki az emberiség, és minő szerencsénk, hogy életét dokumentálta a halála! A „jégbefagyott gyűjtemények” jelentősége talán nem kevésbé fontos a jövő számára. Akárhogyan is, a magam részéről biztos vagyok benne, hogy az Irokéz Gyűjtemény szellemi folytatói megszülettek már, s hogy túl vannak már a csecsszopó koron.

Hölgyeim és Uraim, a Napnál világosabb, hogy nincs vég, hogy a folytatás örök. Isten éltesse Mindnyájukat, Isten éltessen Benneteket!

Diszel, 2008. október

Vörösváry Ákos