ALBERT KATALIN: PASSE-P ART

Helyszín: Karinthy Szalon, 1111 Budapest, Karinthy Frigyes u. 22. (bejárat a Vak Bottyán utca felől
Megnyílt: 2012. június 12-én 18 órakor
Megnyitotta: Vörösváry Ákos
Látogatható: 2012. június 28-ig, munkanapokon 11-18 óra, szombaton11-14 óra között, és a rendezvények idején.

Albert Katalin írása önmagáról és a Passe-p Art műfajáról itt olvasható:
Karinthy Szalon

Vörösváry Ákos megnyitóbeszéde:

Jó estét kívánok, kedves Vendégeink!
Köszöntöm Házigazdáinkat, köszönjük a Karinthy Szalon meghívását, köszöntöm az est főszereplőjét, e speciális tárlat – a Passe-p Art – legaktívabb szerzőjét, Albert Katalint!

Néhány mondatot gondoltam felolvasni kettejükről Albert Katalinról és a Passe-p Art-ról, összesen 11 tételben.

Első tétel
A Passe-p Art az, amiről sokáig nem tudtam, hogy Passe-p Art, ráadásul azt hittem, hogy mint műfaj az én leleményem, saját fölfedezésem.

Második tétel
Azután múltak az évek, és Albert Katalin valahogyan (már nem is emlékszem a kezdetekre) sok-sok remek, sőt csodálatos munkát, Passe-p Art-ot készített.
Egy alkalommal – ezt sohasem fogom elfelejteni – szerelmestáviratban köszöntem és vallottam meg neki, mennyire boldog vagyok legújabb darabjaival.

Harmadik tétel
Múltak az évek, terebélyesedett a Passe-p Art fája, és egyszer csak Frank János művészettörténész, aki nem mellesleg a kiállítás rendezés egyik hazai alapvetője volt, megnevezte a Passe-p Art-ot. És Passe-p Art- nak nevezte a Passe-p Art-ot. Így tett. Így lett.

Negyedik tétel
Az évek múltak, és találkoztam egy minden jel szerint magányos előddel, egy a XIX. század végén születhetett Ős-Passe-p Art-tal.
Elcsodálkoztam, vagy talán nem is csodálkoztam el, de bátran neveztem így: „Ős-Passe-p Art”, hisz a rokonság első pillantásra nyilvánvaló volt.

Ötödik tétel
Azután a múló évek és a sors újabb „ősöket” hozott elém, és ma már azt gondolom, hogy a Passe-pArt nem más, mint kulturális Galapagosz, Albert Katalin pedig mélyen érintett, áldott tehetségű, alázatos kutatója, kutatója és értelmezője ennek a gazdag világszigetnek.
Ez a mostani kiállítás mennyiségét tekintve szerény válogatás az egészből, de a legszebbek javát itt láthatják.

Hatodik tétel
Most sem hallgathatom el, hogy az Első Magyar Látványtár meggyőződése és gyakorlata szerint a kiállítás rendezés nem más, mint előadás, a művek interpretálása,, amely munka a keretező műhelyek asztalain kezdődik. Tudjuk, hogy nem lehet mindent bepaszpartuzni, illetve a Passe-Art körébe vonni, de azt is tudjuk, hogy alkotóművészek olykor maguk is Passe-p Art-tal fejezik be képeiket, legfeljebb nem ekként gondolkodnak róla.
Balassa Katalinra, vagy Ujházi Péterre gondolok, de Hortobágyi Endre is kísérletezett ezzel és sikerrel, Ganczaugh Miklós pedig gyakran a képkeret külső szélénél érzi csak befejezettnek saját képét.
Most eszembe jut egy „határeset”, ef Zámbónak egy korai munkája, ahol maga a „megdolgozott” üres képkeret a mű, és emlékeim szerint nagyszerű.

Hetedik tétel
Már 11 éve, hogy Albert Katalin legutóbbi, nagy kiállításának örülhettünk. Akkor a Pintér Sonja Kortárs Galéria tereiben zajlott az ünneplés.
Nos, azóta a Passe-p Art világában semmi különös, semmi komoly változás nem történt.

Nyolcadik tétel
Galapagoszról a jövőben szárnyra kelő hírek közül a legjobb hír csak az lehet, hogy ott sem történt semmi változás, semmi komoly változás.
A párhuzam Passe-p Art és Galapagosz között imponáló is, elszomorító is lehet, hiszen kitüntető egyediségük unikális érték, de sziget voltuk sajátos sors forrása; védi is sújtja is őket. Magányosságuk tehát lényegi.

Kilencedik tétel
Mostanra kiderülhetett, hogy mondandóm nélkülözi az esztéta okfejtésének szakszerűségét, logikáját, sőt, hogy az elhangzottak alapján súlyos elfogultsággal vagyok vádolható – és még nem tartok a végén. Nos, egykönnyen nem adjuk meg magunkat! Albert Katalin, a Passe-p Art, meg én mondjuk a magunkét.
Galapagosz titka, léte a civil világ nyelvén nevezhető csodának. Galapagosz valóban nem a hétköznapok része. A Passe-p Art léte, titka, magyarázata egy felismerésben rejlik. Nevezetesen, hogy a statikusnak, véglegesen késznek gondolt művek – kinek-kinek érzékenysége fokán – esetenként tovább gondolhatók.

Tizedik tétel
Gondoljunk csak Latinovitsra, úgy is, mint ős-érintetlen kincses szigetre. Remekművek helyettesíthetetlen tolmácsa, előadóként a szövegek „társszerzője”, végtelen gazdagságában is kiszolgáltatott, félteni való árva, védeni való világsziget maga is, ami valójában már mindenestül a miénk.

Tizenegyedik tétel
Előadni persze százféleképpen lehet, és vannak, akik hitelesen teszik. (Ennek megítélése véleményem szerint nem pusztán ízlés kérdése. A „kinek a pap, kinek a papné” népszerű példázat igazsága itt nem érvényes.)
Ők, a hitelesek, nem az atombomba kódjának, de valami sokkal fontosabb tudás letéteményesei.
Fénytől, zajtól, szmogtól, pénztől szennyezett „rohanó világunkban” tűnhet anakronisztikus, köldöknézően öncélú tevékenységnek – ez az apácamunkák békéjét is hordozó – csöndes műfaj művelése. Ám aki mégis ezt teszi, az közvetítő, tolmácsolva teremtő munkája révén, nehezen megnevezhető jótétemények sorát gyakorolja a közösség javára. Homályt oszlat, mankót nyújt, kulcsot ád a művek könnyebb megértéséhez, mondhatnám örömforrásként való „használatához”. Napnál világosabb: nélkülözhetetlen embereink ők.

Végezetül kívánok Néked, Jó Katalin, hosszú-hosszú, gyönyörűségben és titkokban gazdag életet, miként hosszú, gyönyörű, titokzatos és gazdag itt, e kalapdobozban rejtező valami!
Lássuk, és mutassuk meg, hogy együtt örülhessünk!
Isten éltessen!

Budapest, 2012. június 12.

Vörösváry Ákos