ARCOK

Az Első Magyar Látványtár Alapítvány kiállítása az Art9 Galériában

VÁLOGATÁS A LÁTVÁNYTÁR GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Helyszín: Art9 Galéria, 1092 Budapest, Ráday u. 47.
Megnyitó: 2011. augusztus 3. 18 óra
Megnyitja: Kováts Albert festőművész
Rendezők: Steffanovits István és Vörösváry Ákos

Látogatható: 2011. augusztus 26-ig, keddtől péntekig 16 és 20 óra között.

A KIÁLLÍTOTT MŰVEK SZERZŐI:

Altorjai Sándor, Balassa Katalin, Barta István, Benda Iván, Csapek Károly, Faragó Géza, Ganczaugh Miklós, Gulácsy Lajos, Ismeretlen szerzők, Jolán Gross Bettelheim, Kaponya Judit, Kecskeméti Kálmán, Kováts Albert, Lóránt Zsuzsa, Lugosi Lugo László, Moholy-Nagy László, Mózes Katalin, O. Papp Gábor, Orosz Andrea, Rácz Ödön, Roskó Gábor, Somogyi Győző, Stuiber Zsuzsa, Szeift Béla, Szemadám György, Szőllősi Endre, T.Szabó László, Tamás Noémi, Turcsányi Antal, Vörösváry Hajnalka, Vörösváry Pál, Zoltán Sándor

VÖRÖSVÁRY ÁKOS A KIÁLLÍTÁSRÓL:

Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert.
Nőt és férfit teremtett, majd gyermekarcokkal lett gazdagabb a világ.

Az Első Magyar Látványtár arcokban is gazdag gyűjteményéből láthatnak most válogatást.
Arcot fotón, faragványon, festményen, nyomaton. Arcok a tömegben és magányosan, párban, vagy családi körben, póztalanul, vagy beállítva, kérdőn, vagy masszív kijelentő módban, elveszetten, idézőjelben, vagy a „világ uraként”, és (így) tovább(?)

Az ember arca Isten arca.
Az Isten arca az ember arca?

KOVÁTS ALBERT MEGNYITÓ BESZÉDE

Hölgyeim és Uraim,
Kedves Barátaim,
talán ismeritek a történetet a három filozófusról, akik forró nyárban a napsütéses tengerparton meztelenül fel s alá sétálva vitatkoznak és elmélkednek a világ dolgairól, amikor váratlanul előbukkan a szikla mögül egy hölgy. Mi történik ekkor? Két filozófus hirtelen maga elé kapja a kezét, míg a harmadik az arcát takarja el. Amikor elmúlik a veszély, megkérdezik ezt a harmadikat, hogy miért az arcodat takartad el? – Mert engem az arcomról ismernek meg – szólt a válasz.
Az ARCOK című kiállítás az emberi arc kimeríthetetlen változatainak teremnyi példájával lep meg bennünket. Vörösváry Ákost és az Első Magyar Látványtár gyűjteményét számos kiváló szerző méltatta már. Én most csak arra szeretnék nyomatékkal emlékeztetni, hogy egy gyűjtemény, ha rangos, kiváló gyűjtő egyéniségét viseli, műalkotás. Mint ahogy műalkotás lehet egy kiállítás is, ugyancsak, ha rendezője szelleme adja egyedi színét, tartalmát és értékét. A Látványtár végtelen mennyiségű tárgyából tetszése és koncepciója szerint bármit meg tud rendezni Vörösváry Ákos. Az itteni arc-keresztmetszet a gyűjtés ösztönös, véletlenszerű és tudatos elemei révén, no meg az idő munkája segítségével a lehetséges megjelenítés-típusoknak és ábrázolási műfajoknak szinte mindegyikét felöleli. Vegyük mindjárt az euro-atlanti szerepeket. Feltűnik közülük a végzet asszonya, a hadfi, a díva, a bankár, a filmsztár, a professzor, a művész, és a reklámnő tucat-arca, aki „mindenkinek” teszik; a kisfiú, aki számunkra már örökké kisfiú marad, akár a soha meg nem vénülő leányka.
A falon ismerős és ismeretlen arcokkal találkozhatunk. Ismerősök a múltból, képről ismert hírességek arca, irodalmi nagyságok, vannak tágabb és szűkebb körben ismertek, vagy köztünk élő, személyes ismerőseink, esetleg közeli barátaink. Még többen olyanok, akiknek az arca a tárlat fényében most válik ismertté egy pillanatra, a nyitvatartás idejére, s aztán visszahull az ismeretlenségbe. Vagy itt van az az arc, amelyikről dereng, hogy láttad már, találkoztál vele, és találgatod, vajon kié lehet, ki is van vagy volt az arc mögött? Vagy az a biztosan sohasem látott arc, amelyhez önkéntelenül hátteret, történetet, foglalkozást, hivatást, jellemet képzelsz, személyiséget, aki lehetett, s hogy vajon kinek volt kedves az arcképe, milyen alkalomból ült a fotográfus masinája elé, ki kérte, hogy festő modellje legyen? Vajon kinek a szobájában függött ez a kép, hogy mindig reá gondolhasson? Ahogyan Krúdy Szindbádja fantáziált a kisvárosi fotográfus kirakata előtt, alaposan szemügyre véve a kitett helyi szépségek arcképét, és múltjukról, családjukról, szerelmeikről gondolt ki édes-bús történeteket. És vajon ki lehetett az a drága nő, aki ha tükörbe nézett, a kedvese képét is látni akarta?
Ám az egykor valóban élt személyek valamikor megörökített arca mellett a Vörösváry-féle Arczképcsarnok fontos összetevői a kitalált arcok is. Művészek által teremtett fejek, melyeknek a képe előbb született, mint maga a modell; a megjelenített kép teremtette maga mögé a figurát. Céljuk nem bizonyos arcok felidézése, sokkal inkább tulajdonságok elvont összesítése vagy típusok megjelenítése lehetett. Példa arra is akad, hogy jeles történelmi alak arcát képzeli el, képzi meg a festő, vagy Bulgakov macskáját, különösen szimpatikus felfogásban.
Az utódokra hagyományozott képek gyakran a felmenők páros felvételei, az összetartozást akarják dokumentálni önmaguknak és mindenki másnak; az öröknek szánt kapcsolatot a kép által is megpecsételni, állandósítani. Itt is elindulhat a fantáziánk: vajon az arcvonásaik, kifejezésük alapján valóban összetartozók a felek? Hogyan alakult a sorsuk a kép elkészülte után?
A csoportos felvételek résztvevőit valamilyen közösség vonzása terelte együvé, lett légyen az önkéntes, vagy kényszeres vonzás, hosszú távú, vagy alkalmi. Az iskolai tabló ma is élő típus, és az a drámai, amikor az ember rádöbben, hogy már nem az érettségiző lányokat, hanem a tanárnők fotóit nézi a kirakatban. Régen a közösségek tartósabbak voltak, mint a mai gyorsan változó világban. Egy-egy munkatársi gárda évtizedekig dolozhatott együtt a Monarchia állandóságában, s ennek fontosságát és emberi tartalmát akár tablóképpel, vagy közös fotográfiával dokumentálta. Típus volt a közös családi felvétel is, elbámészkodhatunk a polgári család divatján, az eltérő korosztályok öltözködésén. A királyi család képén szórakoztató a rajzoló igyekezete, hogy minden fontos személy ott legyen, épp csak modell híján minden arc egyformára sikeredik. Különleges az amatőr színjátszók jelenete 1923-ból, és lélekzet elállító a felhőkarcoló építőinek közös felvétele a magasban. A tömeget „arctalannak” szoktuk mondani, ám a fotón mindenki megdermed, és van időnk meglátni, hogy bizony minden résztvevőnek saját arca van.
A Vörösváry Arczképcsarnok egyik jellegzetessége, csak úgy, mint az egész Látványtáré, hogy benne demokrácia honol; a névtelen és az ismeretlen alkotókat egyenrangúakként ismeri el a jeles művészekkel; minden darabja azonos értékként gyarapítja a gyűjteményt. Ennek okát és indokát a tárlat-válogatások adják meg: bizonyos kontextusban, egy bizonyos kiállítás-koncepció keretében minden tárgy új, sajátos jelentést kaphat és jelentőssé válhat. A szürrealizmus mechanizmusa indul így el; vagy ha úgy tetszik, a kollázs-effektus. Ennek a hatásnak a működtetése Vörösváry Ákos különös képessége. A Látványtár kiállításain egyszerre csak átérezzük az idő jelenlétét; de ez egyáltalán nem tölt el melankóliával; inkább örömteli felismerést érzünk, elmúlt korok és idő-rétegek fontosságát és izgalmát, s hogy a világ, az élet mennyire színes és változatos, nem csupán térben, de időben is. Az elmélyülő szemléléssel részeseivé válunk sok dolognak, amiről korábban azt hittük, hogy kívül vagyunk rajta.
Hasonló élményeket kívánok mindenkinek.

Budapest, 2011. augusztus 3.
Kováts Albert

Időpont: 
2011. augusztus 3. szerda - 18:00 - 2011. augusztus 26. péntek - 20:00