Apollói és Dionüszoszi nyár

Képpárok a 25 éves Első Magyar Látványtár gyűjteményéből

Helyszín: Fészek Galéria, Budapest, 1073 Kertész utca 36
Megnyitó: 2015. január 6-án, kedden délután 6 órakor
Megnyitja: Spengler Katalin
Közreműködik: Dresch Mihály és Grencsó István
Rendezte: Steffanits István és Vörösváry Ákos
A KIÁLLÍTÁS LÁTOGATHATÓ: 2015. január 29-ig, munkanapokon 2-7-ig
Budapest 1073. Kertész utca 36. www.feszek-muveszklub.hu

Józsa Ágnes interjúja a Civil Rádióban (Szinpadkép,2015.január 17. 19) óra: http://civilftp.civilradio.hu/szinpadkep/Feszek_Latvanytar.mp3

fotók: Spitzer Fruzsina

KIÁLLÍTÓK: Adolf Menzel, Altorjai Sándor, Balassa Katalin, Ganczaugh Miklós, Gellér B. István, Gondos István, Gyökér József, Hortobágyi Endre, Ismeretlen szerzők, J. M. nagycsoportos óvodás, Gross-Bettelheim Jolán, Karácsonyi László, Kiss Ilona, Kováts Albert, Látványtári kompozíciók, Látványtári leletek, Major János, Matzon Ákos, Mezei Gábor, Nádler István, Orosz István, Roskó Gábor, Sáros András Miklós, Schnitzler János, Sinkó István, Somogyi Győző, Steffanits István, Swierkiewicz Róbert, Szemlér Mihály, Székelyi Kati, Szemadám György, T. Szabó László, Tamás Amaryllis, Végh Gusztáv, Záborszky Gábor.

Vörösváry Ákos írja a kiállítás kapcsán: „Képpárokat már korábban is állítottunk ki, akkor az Art9 Galériában. Színházi hasonlattal élve, most repertoárunk egy „régi” darabját vettük elő, hogy más helyszínen, más „szereposztásban”, megváltozott rendezői koncepcióval „vigyük színre”.
Kiállításunkon láthatók született képpárok, vagy sorsszerűen – olykor a szemünk láttára – egymásra talált párok. Máskor – meglepetésünkre – raktáraink csendjében ismertek egymásra a „felek”. Előfordult az évek során, hogy szelíd erőszakkal boronáltunk össze párokat; élhessék ők is – mindnyájunk örömére – a képpárok titokzatos életét.”

SPENGLER KATALIN megnyitó beszéde:
Az Első Magyar Látványtár kiállításai élesen világítanak rá a művészet intézményrendszerének egyre fokozódó válságára, az átalakulás szükségességére. Hajlamosak vagyunk az intézményeket hierarchikus, tekintélyelvű rendszerben működő, nehezen vagy egyáltalán nem mozduló monstrumoknak tekinteni, melyek mintha szemben állnának a kortárs művészet gyorsabban változó, naprakészebb természetével, holott az intézményhálózat és a művészeti világ szorosan összetartoznak, egymáshoz idomulnak, az egyik csak ugyanolyan lehet, mint a másik. Ebben a felállásban mindenki számára üdítő és érdekes jelenségek a kísérletezésre vállalkozó, friss szellemű magángyűjtemények, melyek gyorsan reagálnak a változásokra, és könnyebben átlépik a kreativitásnak gátat szabó határokat. A rendszerváltás óta a privát kollekciók szerepe és jelentősége rohamosan változott, a hazai kortárs gyűjtők gazdasági és társadalmi szerepvállalása ma már nélkülözhetetlen. A Budapest Galériában jelenleg is látható kiállítás, melynek az Első Magyar Látványtár anyaga is része, ugyancsak erre hívja föl a figyelmet. „A társadalom szempontjából a gyűjtők és a nyilvánosság számára hozzáférhető gyűjteményeik a napjainkban keletkező kulturális-művészi produktumok életre hívásában, kiválasztásában, megőrzésében, meg- és elismertetésében töltenek be hasznos közszerepet. Társadalmi jelentősége van a gyűjtők által gyakran hangsúlyozott személyes motívumnak: a művészet szeretetének és a gyűjtők és a művészek egymást-megismerésének, nem ritkán barátságának is. A gyűjtők aktivitása elválaszthatatlan a művészeti intézmények munkájától.” – idézem a kiállítás kurátorainak állásfoglalását.
Az intézményesülő magángyűjtemények között a Látványtár kétségtelenül a legelső és a legmeghatározóbb a hazai művészeti színtéren. 25 évvel ezelőtt, rögtön a rendszerváltás első évében jött létre, tevékenységével – az általa szervezett kiállítások, művészeti események, a kiadott katalógusok sokaságával – széles utat épített, és nagyszerű példát adott más privát kollekciók számára. A Látványtár soha nem igyekezett valamely nagy intézmény kebelére, hanem saját magát alakította, növelte a megcsontosodott hagyományokhoz kritikusan viszonyuló, formailag és szellemileg szuverén intézménnyé. Vörösváry Ákos és társai a lehető legkövetkezetesebben érvényesítik azt a törekvésüket, hogy a „grand art”-ot kiszabadítsák a hagyományos múzeumi gettóból, s eleven közegbe, szokatlan, új viszonyrendszerbe helyezve mutassák be sajátos ízléssel és egyedi víziók mentén. Ennek a szemléletváltásnak fontos eleme, hogy a Látványtár kiállításain kezdettől fogva nagymértékben összemosódik a művész, a kurátor, a művészettörténész és a gyűjtő szerepe.
Az Apollói és Dionüszoszi nyár című tárlattal Vörösváry Ákos és Steffanits István egyfajta templommá alakították a Fészek Galéria terét, melynek az ősi templomokhoz hasonlóan ugyan nincs kereszthajója, ezt a tér közepén elhelyezett installáció helyettesíti, de a hosszúkás helyiségbe az egyik rövidebb oldalon belépvén, a hosszú falakon elhelyezett képek mentén végighaladva juthatunk el a legtávolabbi pontig, a szimbolikus oltárhoz. Ez a tér itt a művészet, ha tetszik a művészet létértelmezésének terévé változott. A diptichonokat idéző képpárok olyan hatással lehetnek ránk, mint például Jézus szenvedéstörténete, melyet a templomba lépve hasonló módon követhetünk végig az oltárhoz közeledve. Egy olyan sztori kibontakozását kísérhetjük figyelemmel, mely a végső igazság, a lényeg, ha úgy tetszik az isteni megértéséhez vezet.
Ezek a képpárok is történeteket mesélnek, miközben a vizuális művészet számos témáját, irányzatát, műfaját, médiumát is számba veszik. A néző gyakorlatilag szörföl a tipográfiától a festményen át a fotóig, a tájképtől a portrén át a csatajelenetig vagy éppen a csendéletig. A képpárok által elmesélt mini történetek minden esetben két bekeretezett részből állnak, melyek valamilyen logikai viszonyba kerülnek egymással, például az időrend, a rész és az egész viszonya, a pozitív és a negatív színvilág, az irányok megváltoztatása, az egymással párhuzamos, illetve ellentétes princípiumok megjelenítése révén és így tovább. Két egymás mellett álló képben a szemünk automatikusan a szimmetriát, a hasonlóságokat keresi, ezért a képek alig látható vagy éppen nagyon is szembetűnő különbözősége kibillenti a nézőt a hétköznapi szituációból, elkerülhetetlenné teszi az átlényegülést, a konfrontációt a művekkel. A sokféle perspektíva, a szemléletmódok sokasága töredezetté is tehetné a benyomásainkat, de a két hosszanti falon elhelyezett képpárok és a tér közepén elkerülhetetlenül álló, totemtárgyakból létrehozott installációk következetesen vezetnek a személyes „oltárfal” felé, melyen a képek elhelyezése vizuálisan is megidézi a szentélyt. Nietzsche egy feljegyzésében így írja le az apollóni és a dionüszoszi természeti alapjait:
„Két állapot van, amelyekben a művészet mintegy természeti erővel lép fel az emberben, rendelkezik fölötte, akár akarja akár nem: az egyik a vízió kényszere, a másik az orgiazmus kényszere. Mindkét állapot megtalálható a normális életben is, csak gyengébben, az álomban és a mámorban.”

Időpont: 
2015. január 6. kedd   - 2015. január 29. csütörtök